Mentálhigiénés megsegítő tanácsadásra / konzultációra szerződni sokféle módon lehet. Önismereti céllal, határozatlan időre, bizonyos megfogalmazott céllal, határozott időre: 1 évre, fél évre, pár hónapra vagy hétre. Pár hetes időintervallumra akkor lehet példa, ha sürget az idő, mert valamilyen esemény közeleg.

Carl Rogers nyomán a tanácsadói munka folyamán a konzultációra jelentkezőket partnernek, egyenlő félnek tekintjük egy közös folyamat során. Ennek a közös munkának az eredményeként születhet meg az a változás, amit maga a segítségért forduló is a saját teljesítményének tud tekinteni.

Hiszen az is.

Ez a közösen elért, de sajátként megfogalmazható eredmény többek között a terápia ajándéka. 

Művészetterapeutaként, akihez a jungi pszichológia is közel áll, sokszor gondolok a terápiás folyamatra, egy-egy élettörténetre analógiásan, metaforákban. Könyvek, irodalmi műből felidézett sor, egy képzőművészeti alkotás képe vagy akár filmrészlet villan be az ülés alatt, után, mikor végiggondolom a hozzám forduló történetét. Ezek az analógiák sok mindent segítenek nekem meglátni. 

A mesék, alkotások, egy-egy irodalmi idézet, mondat nem véletlenül váltanak ki erősebb hatást belőlünk szokásos, napi beszélgetéseinknél. Még ekkor is van, hogy egy mondat évekig elkísér minket egy beszélgetésünkből és van, hogy csak évek múlva értjük meg miért. Szépművészeti alkotásoknál ez a másodlagos jelentés vagy archaikus többlet halmozottan jelen van, felsűrűsödik. 

Ezek az alkotások teremtő mítoszok módján viselkednek: nem csupán a kollektív tudattalan létezését hirdetik, de lehetővé teszik számunkra azt is, hogy megfogható, érthető formába tapasztaljuk meg azt.

Egyik kedvenc gyermekkori regényem a Végtelen történet Michael Ende-től. A történetet a legtöbben ismerjük: egy kisfiú könyvet lop egy antikváriumból és miközben az olvasásába merül, szép lassan ő maga is a történet részévé válik. Majd egy ponton teljesen átlép a könyv világába. Bár tanácsadóként ezt az analógiát követve meg kell jegyeznem, hogy amennyiben a főszereplő kisfiút a segítővel, a könyvet pedig a hozzá fordulóval azonosítjuk, teljes összeolvadás, a másik “könyvként való olvasása” nem lehetséges és nem is célszerű a szakember részéről az erre való törekvés. 

Ami miatt metaforaként hozom mégis, az Ende kettős könyvszerkesztési módja és egy sajátosan, de következetesen használt fejezetlezárási mód. 

Ende könyvében a főszereplő valós világában játszódó fejezetek betűszíne piros, a Fantázia világában játszodóaké pedig zöld. A színek egymást váltják mindaddig, míg a kisfiú át nem lép a zöld szín, Fantázia birodalmába, ahonnan egészen az utolsó fejezetekig nem bukkan fel újra a piros, valódi világ oldalán. Ez a fajta élményintegráció, a belső világba való el-, és lemerülés majd felbukkanás analóg számomra a saját lelkünkben, élettörténetünkben való elmerülés, búvárkodás, majd a talált kinccsel való felbukkanás eseménysorozatával. A regényben a főszereplő kisfiú például az “élet vizét” hozza el/át a történet végén édesapjának.

 Egy hosszabb önismereti folyamat tarthat akár olyan sokáig, mint a könyv hétszázöt oldala. Attól függetlenül is, hogy ki milyen gyors olvasó, hétszázöt oldal, már majdnem ezer. És ezer oldalas könyvet, ritkán és sokáig olvasunk.

A rövidebb tanácsadási folyamatok pedig a fejemben sokszor engem az Ende által használt történetszerkesztési módra emlékeztetnek. Barnabás, a főszereplő kisfiú Fantáziában tett látogatása során többször összetalálkozik alkalmi, fejezetenkénti segítőkkel. Ezek a segítők kísérik egy pontig, majd valamilyen tanulság levonásához hozzásegítve elköszönnek tőle.

Ende azonban nem búcsúzik el végleg ezektől a sokak számára (számomra biztosan) legendás alakoktól. Több fejezetét a kísérők későbbi élettörténetének rövid említésével zárja, elmondva, hogy mi fog történni a szereplővel a jövőben, de csak utal egy-egy eseményre, történésre, majd ugyanazzal a mondattal köszön el tőlünk: 

“Ez azonban már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.”

Ezek a kettős, paradox, nyitva hagyott lezárások adják a regény címének értelmét. Ezek a lezárt-lezáratlan szálak az olvasó által végtelen hosszan továbbképzelhetők. A történetek nem érnek véget csak azért, mert ezen a könyvön belül a szereplők életének csak egy részét ismertük meg. Az ő történetük a könyvön kívül, örökre folytatható és folytatódik.

Lehet, hogy egyszer majd ezeknek az elbeszélésére is sor kerülhet: például egy rövid tanácsadási folyamat résztvevője visszatér, hogy egy hosszabba kezdjen bele, de:

Ez azonban már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.